13. fejezet

Nem nagyon szaporítanám most a szót, csak maximum annyi erejéig, hogy egyrészt leírjam, sajnálom a késést. Nem hittem, hogy ennyit fogok vele bajlódni...
Másrészt pedig, szeretném, ha leírnátok kommentbe, szerintetek mi az ami jó lenne a részekbe, min változtassak esetleg, vagy mi a véleményetek. Előre köszönöm.:)
És akkor itt is a rész.
Jó olvasást <3

Néha - mikor valami olyan történik, amit az ember nem képzelt volna - elgondolkodik azon, hogy csak a képzelete játszik vele, vagy tényleg megtörtént az a dolog. És, hogy tényleg vele esett-e meg. Átgondolja még egyszer, lejátssza a fejében az eseményeket újra és újra, és még akkor sem tudja elhinni. Pedig valós. Egy pontig minden valós. Ha ezt a bizonyos valóságot csak álmunkban találjuk meg, az is valami. Valami, amiért érdemes elaludni. De van, hogy mikor felébredünk nem az fogad, amire vártunk. Hiszen innen két út vezet tovább. Rájövünk, hogy az egész csak egy álom volt, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk előző nap, vagy mikor kinyitjuk a szemünket, ugyan az a kép fogad minket, mint álmunkban. Na ilyenkor tud az ember igazán boldog lenni. Pontosan ezt a fajta boldogságot érezte Lucy is, miután szerda reggel felébredt. De hogy világos legyen a sztori, kezdjük az elejétől.

***

- Lucy, ma ne nagyon menj el este légy szíves – kérte anyukája reggeli közben, mikor kivételesen egy keddi napon az egész család az asztalnál ült.
- Nem igazán terveztem. De miért ne? – kérdezte megdöbbenve,
- Anyád ma éjszakás, nekem pedig van egy új, sürgős projektem, úgyhogy késő estig bent leszek az irodában – válaszolta apukája, és elvett még egy szelet szalonnát – szóval vigyáznod kell az öcsédre.
- Ez nem igazság – vitatkozott Tony – elvégre 15 vagyok. Ez most komoly?
- Igen, az. Szóval fogadj szót, és te se tervezz mára semmilyen programot. Vagy ha nagyon el akarsz menni, 7-re gyere haza. – mordult rá az apja Tony-ra – ugyan ez vonatkozik rád is kisasszony.
- Apa, ne aggódj, értettem. Megleszünk. De legalább akkor Emma átjöhet?
- Persze kicsim – mosolygott anyja – Em szinte már családtag.
- Király. Itthon egyedül két nővel. Kínozni akartok engem? Ha Em átjöhet, én Adam-et hívom meg.
- Nyugodtan – mondta apja, és egy halvány mosolyt biggyesztett arcára – Legalább mindenkinek jó lesz, és senki se fog unatkozni. Viszont Carol, drágám, ha nem sietünk, elkésünk mindketten.
- Már ennyi az idő? – nézett az órájára, majd felkapta a táskáját, és puszit nyomott Lucy és Tony arcára. – Pakoljatok el, aztán jók legyetek. Sziasztok.
- Sziasztok – köszöntek el sztereóban a szülőktől.
- Na ide figyelj törpe – nézett Lucy öccsére – felőlem átjöhet Adam, de minket békén hagytok, csöndben lesztek, és csak akkor jöttök hozzám, ha nagy gond van. Értve vagyok?
- Teljesen. De örülnék, ha nem viselkedne velem úgy a családom, mint egy 6 évessel.
- Csodálkozol? Mindegy is. Csak menj, majd én összepakolok.
Tony kis is viharzott a konyhából, akár csak egy hisztis kisgyerek, Lucy pedig összeszedte a mosatlanokat, betette őket a mosogatóba, és elfogadta, hogy a napja véglegesen is el van cseszve. Így leült a nappaliba, felhívta Emma-t, akinek elújságolta a fantasztikus hírt, hogy „bébicsősz”-nek kellett állnia, és hogy muszáj átjönnie mielőtt még idegösszeroppanást kap a saját öccsétől. Barátnője természetesen szívesen mondott igent a meghívásra, de közben majd’ megszakadt a röhögéstől, amit a „vigyázz az öcsédre” mondat váltott ki. Letették, Lucy pedig tv nézéssel ütötte el az időt addig, míg Em oda nem ér. 10 perc múlva kopogtattak az ajtón, és mivel Emma nem olyan korhű, hogy ne a csengőt használja, vagy csak szimplán bemenjen a házba, Lucy tudta, ki lehet az ajtó másik oldalán.
- Szia Adam. Tudod, csengőnk is van. Vagy talán nem éred fel? Ne aggódj, a nem létező hormonjaid miatt lehet, de talán 30 éves korodra beérsz. Akár csak az öcsém.
- Nagyon harapós kedvedben vagy, ez tetszik – lépett be a házba Ad, Lucy pedig háttal neki öklendezést szimulált, kifejezve ezzel undorodását – csak azért kopogtam, hogy tudjunk beszélgetni kicsit, mielőtt a tesód megtudja, hogy itt vagyok.
- Bár én se tudnám. 
- Szóval Lucy. Mi lenne, ha egyik nap elmennénk valahova – hajolt közelebb Adam, majd suttogva folytatta – kettesben.
- Bocsi, de az elkövetkezendő napokban el leszek foglalva. És még utána is. Amúgy is, alakulóban vagyok egy izmos, rendes, zenész sráccal. Nem hiszem, hogy ez kettőnk között összejönne.
- Ugyan már! A zenészek olyan nyomik. Duplán annyira, mint mások.
- Nem hittem, hogy ilyen lehetséges. De aztán megismertelek téged.
- Kopp-kopp – lépett be Emma az ajtón – szia Lucy. És…Adam?
- Oh, szia Emma – köszönt Ad, majd Lucy felé fordult – úgy tűnik ennek a csodás pillanatnak most vége szakad, de majd folytatjuk. Megyek öcsédhez.
Elindult fel a lépcsőn, majd mikor eltűnt Em kérdőn Lucy-ra nézett.
- Ne akard tudni. Elegem van a kissrácból. Idegesítő, nyomul, és fuj. Kiráz tőle a hideg is. Rám van írva, hogy kretének ide hozzám? Mert mindig betalálnak.
- Lucy, nyugi. Inkább menjünk fel. Árt neked ez az Adam által befertőzött levegő – mondta Em, és mindketten nevetésben törtek ki.

A délelőtt hátralévő részében a nyaralásukat tervezték, miközben David-del, és Susy-val beszéltek skype-on.  Az utazási költségeket lerendezték, kiszámolták, ki mennyit fog beleadni a közösbe, hogyan osztják el a benzinköltséget, és még szállást is néztek. Egyedül csak azon vitáztak, hogy hova menjenek. A lányok mindenképp 2 helyet preferálták: Velencét, mert olyan romantikus hely, és San Marino-t, ahol tudnak egy vásárló körutat tartani. Dav viszont inkább a városközpontba menne, vagy egy olyan helyre, ahol nagy élet van, és bulizni is tudnak. Úgyhogy ebben nem tudtak dűlőre jutni. Egy dologban azonban mind a négyen egyetértettek: a tengerpartot és a napsütést ki fogják használni, amikor csak tudják.

Háromnegyed 12-re fejezték be a beszélgetést, aztán elköszöntek egymástól, és Lucy-ék lementek a konyhába ebédelni. Bolognait ettek, közben pedig áttértek a fiú ügyek kibeszélésére. Lucy áradozott Daniel-ről, Emma pedig meglepetten hallgatta.
- Nem tudom, mikor voltál utoljára ilyen – mosolygott Em – de nagyon tetszik. Jó boldognak látni. És egyben furcsa is, mivel mindig is úgy hittem, hogy te „fiúellenes” vagy.
- Ilyet sose mondtam – nézett Lucy komolyan – csak szimplán tartom tőlük a tisztes távolságot. De Dan tényleg más, mint a többi.
- Értem én. És mikor lesz a következő találka? – érdeklődött Em.
- Azt mondta, hogy ma hívni fog. Szóval még nem tudom. Remélem minél hamarabb – mosolygott Lucy – Megyek, szólok Tony-nak, hogy egyenek. Menj a szobámba, majd később elpakolunk.
Átment öccséhez, és amíg beszélt a fiúkkal megcsörrent a telefonja. Mivel nem hallotta, és nem is volt a közelében, Emma vette fel helyette. És lám, Dan volt a vonal másik végén.
- Szia, Emma vagyok, Lucy barátnője.
- Szia, én Daniel. Miért ilyen ismerős a neved? – hangzott a kérdés.
- Én is ott voltam a buliban szombaton.
- Tényleg, így már minden stimmel. Amúgy Lucy hol van?
- Öccsével és a kretén haverjával beszél, de mindjárt jön – mondta Em, és ebben a pillanatban Lucy belépett az ajtón – oh, már itt is van. Átadlak neki.
- Köszi.
Lucy levegő után kapkodott, és ugrálni kezdett, majd elvette a telefont.
- Szia Dan. Hogy vagy? – szólt bele.
- Köszi, jól. Veled mi a helyzet?
- Élek és virulok. Miért keresel? – kérdezte, és közben Emma egyik fülét a telefonhoz rakta, hogy hallgatózzon.
- Egyrészt megígértem, hogy hívlak, másrészt mit szólnál hozzá, ha beülnénk egy mozira?
- Jól hangzik. Mikor?
- Ma este 6. Reméltem, hogy igent mondasz, mert már megvettem a jegyeket. Szóval, 5:35-re érted megyek.
- Túlságosan is kiszámítható vagyok – nevetett – Akkor várlak. Szia – köszönt el, majd letették a telefont.
- Úgy tudtam egész este vigyáznod kell Tony-ékra – nézett Emma homlokát ráncolva.
- Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy esetleg talán megtennél nekem egy ici pici szívességet – mondta Lucy kutyaszemekkel nézve barátnőjére.
- Na, nem. Azt már nem. Nem fogok vigyázni rájuk.
- Kérlek szépen. Nem akarhatsz a boldogságom útjába állni. Te mondtad, hogy jó így látni. Pár órát kibírsz velük. Nem mintha annyira figyelni kéne rájuk.
- Jó, legyen. De sokkal lógsz ezért, ezt vésd jól az eszedbe.
- Köszönöm, te vagy a legjobb – ugrott Em nyakába, és szorosan ölelni kezdte – Most pedig segíts ruhát választani.

…

Teltek az órák, Lucy pedig egyre idegesebb volt. Ahogy az óra 5:25-öt mutatott, érezte, hogy nincs sok ideje már. Hiszen a fiúk általában pontosak. Sőt, néha még túl hamar is érkeznek. Ide-oda rohangált a házban, hol a fürdőbe, hol a szobájába. Emma csak nevetett rajta, de néha az agyára is ment a hülye kérdéseivel. Lassan fél 6, és Lucy már az utolsó simításokat végzi a sminkjén.
- Biztos jó lesz így? Nem túl sok egy mozihoz? – kérdezte idegesen.
- Pont elég. Szép vagy, ne aggódj – nyugtatta Em – a ruha pedig tökéletes. A többit…pontosabban mindegyiket, ami a szerényedben található és most a földön hever, azt majd én visszateszem.
- Nem gondoltam, hogy ennyi ruhám van. Köszönöm a segítséget – mosolygott Lucy, és újra átölelte barátnőjét – Ez a csengő volt? – nézett ijedten a lépcső irányába.
- Nem, te lüke. A mikró, amit be se kapcsoltunk. Menj már, és nyisd ki az ajtót!  - mondta Emma, és lökött egyet Lucy-n, hogy induljon már el.
Lucy idegesen, bár ezt remekül leplezve indult el lefelé. Az ajtó előtt vett egy nagy levegőt, rámarkolt a kilincsre, és kinyitotta. Daniel mosolyogva állt az ajtóban, mikor pedig meglátta a vele szemben álló lányt, hirtelen lefagyott és majd hogy nem tátva maradt a szája. Gyorsan visszatért az élők világába, és a nagy csokor sárga tulipánt odanyújtotta Lucy-nak, aki hatalmas mosollyal az arcán átvette tőle.
- Ezek gyönyörűek – mondta, majd beljebb hívta Dan-t – gyorsan vázába teszem, aztán mehetünk is. Ja, és örülök, hogy emlékeztél.
- Én pedig örülök, hogy tetszenek. És el kell mondanom, hogy nagyon szép vagy.
- Köszönöm, aranyos vagy. Még gyorsan felrohanok a cipőmért, egy pillanat.
Fel is ment, de nem azért, amit említett, hanem hogy elköszönjön Emma-tól, aki sok sikert kívánt neki. Mikor újra lement, Dan furcsán nézett rá. Esetleg azért, mert Lucy-n semmiféle lábbeli nem virított, és a lépcső aljában volt egy pár magányos cipő, ami csak a lányra várt. Lucy kicsit elpirult, Daniel pedig csak nevetett rajta, majd elindultak.
Motorral mentek a mozihoz, és rengeteg ember volt a környéken. Bementek, Dan elővette a jegyeket, és akkor jutott csak eszébe, hogy meg sem kérdezte Lucy-t, mit szól ahhoz a filmhez, amit választott. Így kockáztatva azt, hogy talán nem fog tetszeni neki a választás, elmondta, hogy a Tűzgyűrűk-re gondolt. Megkönnyebbülésére Lucy is meg akarta már nézni azt a filmet, úgyhogy átnyújtották a jegyüket a kedves hölgynek, aki az ajtónál állt, és elfoglalták a helyüket.

…

A film nagyon jó volt, mind a ketten élvezték. Épp a motorhoz tartottak, mikor Dan felvetett egy kósza ötletet, hogy megihatnának valamit, aztán hazaviszi. Természetesen Lucy belement, így felültek a járgányra és elindultak a pláza felé, ahol beültek a Juice Bar-ba. Limonádét rendeltek mind a ketten, beszélgettek, és sokat nevettek. Egyszer csak azt vették észre, hogy már 9 óra is elmúlt, úgyhogy fizettek, és már indultak is. Lucy kicsit megijedt, nem akart összefutni az apjával, aki lehet már otthon van, és a nappaliban ül Emma-val arra várva, hogy mikor ér haza a lánya.

Felhajtottak a beállóra, leszálltak, Daniel pedig egészen az ajtóig kísérte Lucy-t. Csak álltak ott, és igazából egyikük se tudta, hogy most mi lenne a megfelelő elköszönési mód. Majd egyszer csak Dan közelebb lépett, átkarolta Lucy derekát – aki elkezdett remegni, de nem utasította vissza az ölelést -, majd eltávolodott, mélyen a szemébe nézett, és nyomott az arcár egy puszit. Egymásra mosolyogtak, és egy „jó éjszakát”-tal váltak el. Amint Lucy betette a lábát a házba, Emma rohant le az emeletről, és faggatózni kezdett. Először megszólalni is alig tudott, de barátnője addig nyaggatta, amíg mindent el nem mondott. Utána elment fürdeni, és mivel későre járt már mondta Em-nek, hogy maradjon nyugodtan, úgyse lesz belőle nagy gond. Tony-ék már lefeküdtek aludni – mivel Adam is maradt éjszakára -, és a lányok is fáradtak voltak, szóval megágyaztak, majd átadták magukat az álmoknak.