11. fejezet

Szerintem nem kéne semmit írnom, de egy kis bevezető mindig kell. Siettem vele ahogy tudtam, amikor lehetőség volt rá írtam, és kész is lett. Remélem, hogy ez már kicsivel izgalmasabb rész lesz, de azért mint mindig, most is:
Jó olvasást! <3

/Lányok szemszöge/

Mai naptól hivatalosan is már csak 2 hónap van a szünetből. Gyorsan el fog telni, de ezt még bőven ki lehet élvezni.
Lucy egy csütörtöki napra ébredt arra, hogy valaki postásnak érzi magát az ajtajuk előtt, és nem akarja elengedni a csengőt. Kimászott az ágyból, és lement a lépcsőn. Csak azon csodálkozott, hogy Tony-t egy percre se zavarta meg semmilyen hang, és nyugodtan aludt tovább. Kinyitotta az ajtót, és Emma esett be rajta.
- Gyere csak be – nevetett rajta Lucy – Mi ilyen fontos? Legalább hívhattál volna. Vagy legközelebb várj egy órát, hogy 9 legyen. Akkor esetleg ébren is lennék valamennyire. 
- Bocsi, de ez életbevágóan fontos – telepedett le közben Em a kanapéra, majd kérdőn barátnőjére nézett – Várj csak. Nem emlékszel milyen nap volt tegnap?
- Szerda, azt hiszem – ült le ő is – De miért ilyen fon…ja, tegnap volt a randid Alex-szel. Akkor már értem, hogy miért vagy így felpörögve. Na, mesélj mindent.

Úgy negyed óra után megbánta Lucy ezt a kijelentést, mivel Em csak mondta, mondta, és mondta. Közben megreggelizett, és teát is készített mindkettőjüknek. Mikor úgy érezte, hogy barátnője most már tutira befejezi a mesélést, akkor is jött még valami. Egyszerűen nem értette, mit kell ennyi ideig taglalni. Elment, jó volt és kész. Oké, Emma-ról beszélünk, aki alapjáraton nem egyszerű eset, főleg akkor nem, ha szerelmes. Persze Lucy türelmesen végighallgatta az 1 (vagy több) órás beszámolót, és kedvesen mosolyogva bólogatott mindenre, mivel nagyon nem jutott szóhoz.
- Szóval, ez minden – mondta Emma, majd eszébe jutott még valami – Ja, és mikor a szemembe nézett, megdicsérte, hogy milyen szép szemem van.
- Oh, most már tuti össze fogtok házasodni – mondta Lucy viccesen.
- Remélem is – nevetett el Em – De előtte még lesz pár randi.
- Akkor ezek szerint újra elhívott.
- El bizony. Nagyon boldog vagyok.
Ami látszott is rajta, hiszen folyamatosan vigyorgott, mint a vadkörte, és megállás nélkül csak Alex-ről tudott beszélni. Lucy viszont egy dolgot nem hallott. Mentségére legyen, hogy Em tényleg baromi sokat beszél, és néha elbóbiskolt, de ere emlékezne, ha mondta volna. Így inkább megkérdezte.
- És megcsókolt? – vágott a közepébe, bármi féle kerülgetés nélkül.
- Nem. Azt mondta, nem szeretné elsietni a dolgokat. Hát nem aranyos?
- De, az. Ahogy így mesélted, meglepődtem rajta igazság szerint. Tényleg nem gondoltam volna, hogy ennyire rendes lett. De örülök, hogy boldog vagy.
- Köszi – mosolygott Em - Ha már témánál vagyunk, mit csinálsz hétvégén?
- Egyelőre semmit. Mit tervezel? – nézett félve Lucy.

- Én semmit. A fiúk bulit szerveznek szombatra náluk. John ötlete volt köszönet képpen a segítségünkért.
- Na nem. Tuti tervez valamit. Nekem még mindig nem szimpi.
- Ugyan már! Tudom, hogy bírod. Csak folyamatosan ellenkezel. Gyere el, hiszen nekünk szervezik.
- Jó, legyen. De csak is miattad.

- Ezaz, király – nevetett Em, és megölelte barátnőjét – De megyek, mert a nagynéném jön hozzánk, és megígértem anyának, hogy otthon várom.
- Rendben, majd hívj. Szia.
Kikísérte, majd elment lezuhanyozni, felöltözött, és leült a gép elé. Bekapcsolta a facebook-ot, indított zenét, de igazából egy dolog járt a fejében: az a bizonyos szombat este. Egy része várta, de volt egy olyan érzése is, hogy nem jó ötlet. „Hülyeség az egész. Ugyan mi baj lehetne abból, hogy elmegyek egy buliba?! Főleg egy olyanba, amit nekem is szerveznek. Jól fogom magam érezni, és nem lesz semmi baj. Nem mintha bármi baj származhat egy ilyenből. Végül is, csak épp azért jár a köszönet, mert egy buliban túladagolták John-t, aki kórházba került és mi segítettünk. De nem, itt semmi ilyen nem lesz. Egyre borzalmasabb vagyok, és kezdek anyámra hasonlítani. Nem akarok olyan lenni, mint ő, és túlaggódni mindent. Fel fogok szabadulni, elvégre nyári szünet van. Ezt a 2 hónapot már kiélvezem, ahogy csak lehet.”

A nap további részét Lucy gépezéssel töltötte - Dav-vel skypolt, aki még mindig a nagyijánál volt – és Susy-t is felhívta telefonon, aki a „kis kiruccanásuk” miatt 1 heti szobafogságot kapott, így a buliba se jöhet. Hát igen…szülők. Nem lehet őket megérteni.
Délután elment egyet kocogni, az estét pedig szüleivel töltötte, hogy megmutassa, igen is tud jó kislány lenni, és megérdemli, hogy elengedjék szombaton. A tipikus módszer, ami a legtöbb esetben beválik. Majd kiderül.

******

Július 3. szombat

- Akkor jössz segíteni? – kérdezte Em – tudom, hogy nekünk lesz, de azért besegíthetnénk kicsit.
- Jó, persze. Még eszek, aztán megyek is – válaszolta Lucy, majd letették a telefont.
Röpke negyed óra alatt meg is ette az ebédet, összekapta kicsit magát - felvett egy csinos, de még is pakolásra alkalmas ruhát -, felordított öccsének, hogy elmegy, majd indult Picket-ékhez.

Amint odaért, Alex nyitott neki ajtót. Belépett a házba, és Mrs. Picket hangja csapta meg a fülét, ami nem éppen a nyugodtságot sugározta.
- John, hagyjál már! Játsszál inkább a kis pöcsöddel – ordította.
- Itt minden titokra fény derül előbb vagy utóbb – nézett nevetve Alex-re.
- Csak szólj ilyen idegállapotban anyumhoz, és elmondja az összes cikis gyerekkori sztorit.
- Ne adj neki tippeket tesó – vágtatott le szélsebesen John az emeletről – szerintem így is eleget hallott.
- Mi történt amúgy? – érdeklődött Lucy.
- Majd John elmeséli, én megyek, megkeresem Emma-t és munkára fogom, ha már volt olyan nagylelkű és eljött.
Azzal Alex eltűnt a konyhában, ott hagyva bátyját, aki kis körbevezetés közben elmondta Lucy-nak, mi történt éppen, mikor megérkezett.
- Anyu a válás óta teljesen más lett. Úgy értve, hogy nem érdekli, mi van velünk, nem segít semmiben. Csak ezzel a Rob fazonnal foglalkozik, akit a mostohaapámnak kéne tekintenem – mesélte.
- De úgy tűnik, nem bírod.
- Nagyon nem. Ő se vesz rólunk tudomást, akkor engem miért is érdekeljen?! Csak akkor képes jó fej lenni, mikor anya is a közelben van. Hihetetlenek.
- És miből fakadt ez a veszekedés féle, miközben a mamád a nemi életedre utaló szavakkal dobálózott?
- Köszönöm, szebben én se tudtam volna megfogalmazni.
- Igaz, ész nélkül nehéz.
- Ej, de csipkelődős a hangulatunk ma – kacérkodott kicsit John.
- Csak nekem. Próbálkozz még – kacsintott Lucy, majd tovább mentek – na, mi történt?
- Kerestem valamit, és gondoltam anya tudná hova raktam.
- A férfiasságodat?
- Cuki vagy, de az megvan. Ha rendesebb leszel, meg is mutatom – nézett pimaszul J. – szóval kiakadt, hogy sose találok semmit, mindent neki kell tudni, és csinálni, stb. És ennyi a történet.
- Így már értem. Hát, köszi a körbevezetést, megnézem Em-méket, és megkérdezem, hogy miben kell segíteni.

Az elkövetkezendő pár órában elkövettek mindent, hogy jól sikerüljön majd az este, vagyis legyen elegendő kaja és innivaló, a fények jók legyenek, és a fellépéshez is tökéletesen klappoljanak a dolgok.  A garázsban beüzemeltették a mikrofont, kialakítottak egy kisebbfajta színpadot, viszont Lucy még mindig nem tudta, hogy ő lesz a fő műsorszám. Estig nem is akartak neki róla szólni, csak Emma-t kérdezgették, hogy még is melyik az a dal, amit barátnője tud fejből, és illene a bulihoz. Végül a Rolling in the deep-nél állapodtak meg, és már alig várták, hogy elkezdődjön minden. 4 órára végeztek, már csak pár apróság kellet, mint a pizza (amit kezdéskor fognak rendelni, hogy mire odaér, és a nép is megéhezik, még meleg legyen), és pár hosszabbító beszerzése a biztonság érdekében. Emma és Lucy pedig hazamentek még pihenni és készülődni.

…

- Lucy, már 10 perce indulnod kellett volna.
- Anya! Egy buliba nem jó, ha te érsz oda elsőnek. Egy illedelmes késést hajtok végre. – futkározott fel-alá Lucy az emeleten, közben lefelé kiabált – ja, és a cipőmet se találom.
- Azt, amelyiket az előbb lehoztál azzal a céllal, hogy majd abba mész?
- Ezek szerint igen – futott le a lépcsőn, és felvette a még hiányzó darabot – Hogy nézek ki? Jó lesz ez a ruha?
- Nagyon szép vagy, mint mindig, és tökéletes – mosolygott anyja, majd megölelte, és nyomott az arcára egy puszit – akkor vigyázz magadra, és bármi van, hívj. Érezd jól magad!
- Meglesz. Sziasztok – kiáltotta el magát, és elment.

„Kíváncsi vagyok, hogy még is mit akarnak a fiúk azon kívül, hogy köszönetet nyilvánítanak. – gondolkozott Lucy útközben – Nem hiszem, hogy ilyen nagy felhajtást kell ezért csinálni. Azért persze, várom, de félek, hogy hátsó szándékuk is van. Akármilyen formában is. És megint túlgondolok mindent. Egy este erejéig tényleg elfelejtem, hogy nem bírom a fiúkat, és élvezni fogok mindent a bulin.” 

Miközben erre az elhatározásra jutott, elért Emma-ékhoz, és együtt mentek át a helyszínre. Már javában szólt a zene mikor bementek a házba, és sok idegen arcot véltek felfedezni. Egymásra néztek, majd elmosolyodtak, és elkezdtek vegyülni a többiekkel. Töltöttek maguknak inni, nassoltak, és táncoltak. 10 perc múlva Alex és John is megtalálták őket, és az elkövetkezendő időt együtt töltötték. A fiúk bemutatták őket pár embernek, akiket érdemesnek tartottak arra, hogy a lányok megjegyezzék, majd mikor már mindenki megérkezett és a hangulat is kezdett a tetőfokára hágni, John kiinvitált mindenkit a kertbe a garázs elé. Felállt a saját kezűleg tákolt színpadra, és egy kisebb fajta beszédet kezdett el.
- Köszönöm mindenkinek, hogy eljöttetek ma. Remélem, élvezitek eddig a bulit – mondta, és mindenki egyszerre felsikított, akár egy koncerten – Legfőképpen 2 lánynak köszönöm, hogy részvétükkel erősítik a tömeget. Ők Lucy és Emma, akiknek nagy hálával tartozok azért, amit előző héten értem tettek. Most nem részletezném ezt, a lényeg, hogy ők tudják.
A fényeket a két lányra irányították, és kaptak egy tapsot, majd John folytatta:
- De most szeretném bejelenteni, hogy készültünk valamivel. Megkérném Lucy-t, hogy fáradjon fel ide mellém – mosolygott, Lucy pedig ijedten, de oda állt mellé mit sem sejtve – Innen senki sem tudja, de ennek a lánynak nagyon jó hangja van, és gondoltuk bátoríthatnánk, hogy énekeljen nekünk ma este.
- Ez nem jó ötlet szerintem – nézett rá Lucy – nem hiszem, hogy menni fog. És mit kéne egyáltalán?
- Kérdezősködtünk barátnődnél, és hallottuk, hogy egy Adele számot előszeretettel szoktál énekelni. Na most mi besegítenénk gitáron, csak rajtad múlik.
Néma csönd lett az udvaron, és mindenki Lucy-t figyelte. Nem tudta mit akar. Vagyis tudta, de sose énekelt még ennyi ember előtt. És fél mindentől. Hol John-ra, hogy Em-re nézett kérdőn, végül ennyi mondott:

- Jó, legyen – mosolygott, és mindenki sztereóban ordította neki, hogy „ezaz”, „ez a beszéd”.
John és Alex kezükbe kapták a gitárt, és elkezdték játszani a dalt. Lucy félve állt a mikrofon előtt, fogalma sem volt, mi fog ebből kisülni. De csak a jó dolgokra gondolt, és elkezdett énekelni. Akik pedig ott voltak, ahogy a torkukon kifért üvöltöttek, énekeltek, és ujjongtak. Na meg persze csápoltak az első sorban. Akár csak egy igazi koncerten. És Lucy nem tagadja, minden percét élvezte, a végére pedig egészen belejött.

A szám végeztével, aki csak tudott odament Lucy-hoz, és mondták neki, hogy ezért megérte eljönniük, ő pedig csak fogadta a gratulációkat. A két fiú is megdicsérte, Em pedig a nyakába ugrott örömében. Mikor már kezdtek lecsillapodni a kedélyek, és az éhezők letámadták a pizzát, a többiek táncoltak tovább vagy sörpongoztak. Minden király volt, az ifjú tehetséghez pedig John egyik haverja lépett oda.
- Nagyon ügyes voltál ahhoz képest, hogy első „fellépés”.
- Nem tudom, ez bók volt vagy sértés, remélem az előbbi. És köszi – mosolygott rá Lucy.
- Még szép, hogy bók. Amúgy Daniel vagyok.
- Én pedig Lucy, de gondolom, ezt tudtad.
- Igen, valami rémlik – nevetett – nem iszunk meg valamit?
- De, persze.
Elindultak az italok felé, majd leültek a kanapéra, egy hosszas beszélgetés után pedig táncolni kezdtek. „Kétség kívül a legjobb este, és most még a társaság is jó” – gondolta Lucy, és inkább eszébe se jutott, hogy mit fog szólni majd Emma mindehhez. Csak élvezte az estét, amíg csak tudta, és kerülte John pillantását, ami végig rajta volt attól a pillanattól kezdve, hogy Dan bemutatkozott neki…